A legutóbbi országgyűlési választás, eredményeit már tucatnyian, tucatnyi oldalról kielemezték, ezerszámra gyártva az olyan elméleteket, hogy mi volt „a hiba”, ami miatt „most” kudarcot vallottak. A valóság viszont az, hogy – az előző hárommal egyetemben - legutóbbi fiaskó okai (is) jóval mélyebben gyökereznek a kampányfinisben vagy az előző ciklus során elkövetett hibáknál. Az igazi hibák az összellenzék jellemében, jellegében, természetében keresendő. Velejükig romlottak ugyanis. Nem kevésbé, mint a Fidesz – csak más módon. Ez pedig már előrevetíti számunkra a csúfos jövőjét is annak az összerogyott-összefog(y)ott összellenzéknek, amely egyre nyilvánvalóbban, mindig is alkalmatlan lesz az álcamagyar NERsevik rezsim leváltására.

1. Az összellenzékkel együtt az „összefogás”-kurzus is végérvényesen és "visszamenőlegesen" is megbukott.

És egyben a jövőre nézve is hosszú távon mementója lesz annak, milyen sorsra jutnak azok a 21. századi ellenzéki pártok, akik mind szimbolikus, mind technikai értelemben egy szövetségbe tömörülnek a óbaloldali ellenzékkel. Amelyek így tettek – lásd a Jobbikot és az LMP-t – ma már külön indulva nem érnék el a bejutási küszöböt; (ezzel még egy ürüggyel gazdagodnak, hogy miért maradjanak bent az összefogásban, ami viszont a további eljelentéktelenedésükhöz fog vezetni). Aki oda betette a lábát, az oda be is zárta magát. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ugyan mire is számítottak, hiszen ez a jelenség egyáltalán nem példa nélküli. Mi történt az MSZP-vel összefogó SZDSZ-szel? Mi történt a Fidesszel összefogó kisgazdákkal, MDF-fel és KDNP-vel? Mindezek után már lehetetlen lesz tagadni vagy relativizálni azt a tényt, hogy bármilyen nyílt összefogás, amely magába foglalja az óbaloldali pártokat is, csakis egy sorsra juthat: a kezdetben nagynak tűnő, mechanikusan összeadogatott, „közös” szavazótábor előbb-utóbb mindig le fog morzsolódni és csak a a 2010-es MSZP szavazóbázisa marad. A pártszövetségen belül pedig szintén az etnomazochista óbaloldal dominanciája erősödik meg. Az összellenzék-kritikát és a balliberális óbaloldal kritikáját éppen ennek fényében nem is látom különösebben értelmét különválasztani. A Márki-Zay jelenség ellenére már eddig is egy lényegében óbaloldali/balliberális összellenzékről beszélhettünk, ezentúl pedig végképp.

2. A Gyurcsányság, az öncélú Orbán-ellenesség és az elvtelen kiüresedettség tovább fogja amortizálni az összellenzéket.

Adott egy öncélú összellenzéki politikai elit, amelyet a Fidesz vérig sértett a saját fontosság- kiválasztottság- és felsőbbrendűségtudatában. Ennek következtében egy olyan mértékű zsigeri, elvakult és kontraproduktív gyűlöletet sajátítottak el a kormánypárt, a szavazói, és minden iránt, amit hozzájuk asszociálnak, amely (majdnem) minden elvet, ízlést, normát, értéket és érdeket felülír. A legélesebb választóvonal a óbaloldali-balliberális és polgári-nemzeti ellenzékiség között, hogy olybá tűnik, előbbi legszívesebben az országot és a nemzet egészét is máglyára vetné, ha ezzel Orbánékat pusztulni láthatja, míg utóbbi az ország és a nemzet sorsát félti a NERsevik hatalom által okozott károktól.

Igaz, hogy közvetetten és hosszútávon ez a kormányzat mérhetetlenül óriási károkat okoz nemzetünknek, melyeket minimum évtizedek, már ha nem évszázadok, míg sikerülhet helyreállítani. Viszont az összellenzéki elit képtelen megérteni, hogy az Orbán-rendszer nem az átlagembernek, mint individuumnak okoz közvetlen, zsigeri és személyes sérelmeket, hanem célzottan elsősorban személyesen nekik, az összellenzéki politikai- és média elitnek. A Fidesz leválthatatlanságának bebetonozása például nem hat irritálóan azon szavazókra, akik egyébként is rájuk szavaznának, sem azon bizonytalanokra, akik nem vagy ritkán szavaznak, mert nekik, mindegy ki van hatalmon. (Ez a két csoport együtt már kiteszi körülbelül a választani tudó szavazók kétharmadát.) A sajtó átszervezése nem közvetlenül sérti az átlagembert, neki ugyanis mindegy, hogy az időjárásjelentést vagy a bulvárhíreket jobb- vagy baloldali médiumban tekinti meg. Az ellenzéki újságírók feje fölött Damoklész kardjaként lebegő média-felvásárlások és átszervezések, vagy az ellenzéki politikusokat célzó lejárató kampányok nem az átlagembert sértik, (ő ugyanis épp ugyanolyan jól szórakozik bal- és jobboldali politikusok lejáratódásán is), hanem a lejáratás célszemélyét, ismerőseit és híveit: az összellenzéki keménymagot, de legfőképp a politikai- és médiaelitet. Ez az egyébként jogos sérelmekkel is rendelkező, de mégiscsak öncélú elit a saját sértettségéből eredő sérültségét, monomániás Orbán-neurózisát jelentős részben mesterségesen, felülről próbálja ráerőltetni és rányomni az emberekre. Olyan normákat alakítottak ki saját közösségeiken és törzs-szavazótáborukon belül, ahol egy ellenzéki embernek a saját Orbán-sérültségét megpróbálnia feloldani, gyávaság, árulás és szekértolás. A traumából tilos kigyógyulnia, sőt, annak továbbadása, és másoktól való megkövetelése minden „civilizált embernek” „erkölcsi” kötelessége.

Előbbi mentalitás az összellenzékre jellemző diffúz, disztingválatlan Orbán-ellenességgel, és az ellenzékiség kiüresedett, értékek és jövőkép nélküli elvtelenségével együtt kölcsönösen egymást feltételezik és eredményezik. Valójában nem problémákat akarnak megoldani, hanem „csak” elégtételt venni a NER-en és annak bűneit végtelenített mantraként a fejükre olvasni. Az érdekli őket, hogyan távolítják majdan el Polt Pétert a hivatalából, nem az, hogyan gyarapítják és teszik jobb hellyé majd az országot, vagy hogyan egyesítik újra a kettészakadt nemzetet. Sajtótájékoztatót tartani arról, hogy „kivonulunk, bevonulunk, ideülünk, odaülünk, az Orbán-rendszer micsoda ádáz ellenfelei vagyunk, és de emiatt de nehéz a mi sorsunk”, az fontosabb nekik, mint majálist szervezni és közösséget építeni. A diffúz Orbán-ellenesség annak az indikátora, hogy az ellenzéki politikusok csak saját szűk körüknek akarják megnyerni a választást. Nem a nemzet jövőjét féltik, csak a kormánypárt helyét akarják elfoglalni. Az ellenzéki politika ma nem több mint önsajnáló nyivákolás és sopánkodás, ahol a pártok és politikusok önmagukkal foglalkoznak, az őket fenn- és eltartó állampolgárok ügyei és horrible dictu nemzeti sorskérdéseink helyett.

Ez a (majdnem) mindent felülíró megszállott Orbán-ellenes monománia olyannyira szó szerint elvakítja az összellenzéki elitet, hogy képtelen bármit látni vagy észrevenni ezen kívül. Ezért képtelenek feltölteni tartalommal az összellenzéki szövetség formáját, és ezért nem képes a Demokratikus Koalíciótól a Jobbik világáig terjedő spektrum még csak enyhe árnyalatokat sem kínálni. Elvileg ugyan azt állítják magukról, hogy kínálnak ilyesmit, de összellenzéki politikus szájából ilyet hallva pontosan olyan érzése támad az embernek, mint amikor Orbán Viktor úgy szól, hogy ő sosem volt vagyonos ember. Ezért valósult meg az összefogás elvek, értékek nélkül, pusztán opportunista szempontok alapján, elveszítvén a pártok az eredeti küldetéseiket, üzeneteiket, nem valamiért, hanem valami ellen. Mert maga az összellenzéki elit lelke is a teljes mélységében ilyen volt, és képtelenek voltak mást adni, mint ami a tulajdon lényükből következik.

Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a hisztérikus Orbán-neurózis és összefogás-mantránál nincs erősebb szervezőerő az összellenzéki oldalon. Pedig sajnos van. Ez méghozzá a politikából korábban kibukott és a szavazókat zsigerből taszító klientúrák visszatérési szándéka. Ezt összefoglalóan hívhatjuk úgy, hogy: Gyurcsányság. Gyurcsány ugyanis nem más, mint az archetípusa annak a bukott, elitista, kioktató, etnomazochista óbaloldalnak, aki az ellenzéki összefogás kertjében termékeny talajra lelt ahhoz, hogy visszafúrhassa magát a húsosfazék közelébe. Ha ezt a Gyurcsányt plakátra rakja a Fidesz, megkérdezi, hogy „ők vagy mi?”, és rengeteg ember, ha kell, orrbefogva, de leszavaz az akár általa is gyűlölt kormánypártokra is. Nem pusztán Gyurcsány személye, múltja, (Öszödi-beszéde vagy szemkilövetősködése) miatt; hanem mindamiatt amit megtestesít. Ennek ellenére a DK dominanciája az ellenzéki összefogáson belül minden bizonnyal tovább fog erősödni, olyanokkal az élen, akik már a KISZ-ből is kilopták a pénzt, négy kétharmadot hoztak össze az álcamagyar NERSevik szemfényvesztőknek, de most is ott maradnak, mert ha ők nem lehetnek az ellenzék élcsapata, akkor más se legyen. Inkább zsugorodjon és rohadjon az ellenzék egy apró szemétdombbá, de ezen a szemétdombon akkoris-de-akkoris csak ők és csakis ők lehessenek az egyetlen kakas, aki kapirgálhat.

3. A birkázással egy önmagát erősítő lefelé tartó spirálba taszítja magát az összellenzék

Például ezzel:

„Orbán Viktor kibaszott jól befolyásolja a szellemileg elmaradott embereket”

Meg ezzel:

„2-3 millió hülyével nincs mit kezdeni, ez az ő országuk”

És ezzel is:

„Ma láttam Orbán Magyarországát. nyomorult, semmit sem értő, a nevüket leírni alig-alig tudó embereket, (…) Orbán népének nincs perspektívája, nincs iskolája, foga kevés, szemüvege eltörött vagy nincsen, rosszul lát, elhízott és tönkrement”

Meg az alábbiakkal:

Ezzel a lenéző-kioktató mentalitással, az ellenzék valójában csakis saját magának árt. Egyrészről saját magukat lövik lábon vele: lévén, hogy Orbán Viktor a társadalmi támogatottságát pont eme óbaloldali gőg elleni protest-érzületből nyeri, ezért minél inkább ezt tolják, annál kevesebben fognak rájuk szavazni, és minél kevesebben szavaznak rájuk, annál nagyobb dühvel tör ki belőlük, és annál inkább jogosnak és igazoltnak látják. Ez egy lefelé tartó, negatív spirál, amelyből az ellenzék képtelen lesz kitörni, mivel vezetőik, megmondóembereik alkatilag is képtelenek rá. Saját intellektuális felsőbbrendűségükbe vetett hitük délibábos delíriuma kényelmesen elfedi számukra azt a tényt, hogy az összellenzékiek között is ugyan úgy vannak agymosottak. Elég csak felmenni a DK-s pártpropagandát fröcsögtető Nyugati Fény oldalára. Írásaik és kommentelőik ostobasága a NERsevik sajtóéval és a kurucinfóéval vetekszik. Ha egy ellenzéki influenszer Magyarországtól 800 kilométerre halálra drogozza magát, felbukkannak az olyan összeesküvés-elméletek, hogy az illetőt személyesen Orbán Viktor bérgyilkoltatta meg, az önmagát nagyon-nem-agymosottnak tartó összellenzéki átlagember pedig ezeket nem csak, hogy csont nélkül benyeli, hanem egyből saját maga aktívan kezdi el gyártani és terjeszteni. Természetesen az ő szemében ez még csak véletlenül sem összeesküvés-elmélet, hanem csak „logikus következtetés”.  Vagy emlékszünk-e még, mikor a 2018-as választás után százezren tódultak Budapest utcáira, s akiknek nagyon jelentős része ezt a választási informatikai rendszer leállására hivatkozva „választási csalás” elleni tiltakozásként tette, miközben az ezt híresztelő, eleve kétes hitelességű, de virális terjedésű facebook posztokról utólag egyértelműen kiderült, hogy hamis dezinformációk voltak. (A 2018-as választáson nem történt csalás, ezt az ellenzéki szavazatszámlálók is tanúsították. A csalás az azt megelőző négy évben történt.) Mindkét politikai oldalnak ugyanúgy megvannak a saját hülyéi és agymosottjai.

4. Ami a pártprogramokhoz és a politikai termékekhez képest legalább olyan fontos: az emberi méltóság.

Az óbaloldali elit lépten-nyomon tapossa a magyar nép (legalább egy jelentős részének) méltóságát, elsősorban a már említett mucsaizással, vidékizéssel, elmaradottazással, parasztozással. És ezekkel nem csak a Fidesz-szavazókat sértik, hanem mindenkit, aki magára veszi, jobboldaliakat, vidékieket, és akiket sokszor pont ezáltal löknek át a Fidesz táborába. Egy olyan elitnek, amely méltatlanul bánik a népével, a nép nem fogja elhinni, hogy a programjuk, szakpolitikai javaslataik az ő érdeküket szolgálja. De ha el is hinné, hogy ez az elit fejlődést és anyagi gyarapodást hoz számára, akkor sem fog kérni belőle, ha ennek az ára az őt célzó folyamatos megalázás, kioktatás, lenézés, gúnyolódás. Nem minden szavazó szereti a prostituálódást, azaz a méltósága feladását anyagi javakban materializálódó fejlődő életszínvonalért – pontosabban annak csak a szépen hangzó ígéretéért – cserébe. Mindazonáltal – most az aktuálpolitikától elvonatkoztatva - én abban hiszek, hogy ez valójában egy hamis dilemma és egy mesterséges törésvonal: a fejlődés megvalósítható lenne nemcsak, hogy a méltóságunk feladása nélkül, hanem egyenesen annak gyarapodásával együtt.

5. Az összellenzékben még az úgymond „jobboldaliak” is etnomazochisztikus politikai reflexei rabjai, melyek levetkőzésére alkatilag képtelenek.

MZP azt mondta, hogy „hogyha a NATO úgy dönt, akkor küldünk Ukrajnának fegyvereket, sőt, ha kell katonát is”. Csakhogy a NATO, mint olyan, nem akart sem fegyvert, sem katonát küldeni, sem repüléstilalmi zónát létrehozni, mert deklaráltan nem akart hadviselő féllé válni. Fel sem merült, hogy bármi ilyesmit kérjen tőlünk, de még az összellenzék kirakat-jobboldali MZP-e is, máris árgus szemekkel lesi, hogy mit „kérhet” tőlünk a NATO, és mindenfajta mérlegelés, megfontolás nélkül előre beígér nekik mindent, amit csak el lehet képzelni, hogy a jövőben talán kérhetnek. (Ha saját szavazói iránt lett volna ennyire figyelmes az igényekre, és ennyire nagyvonalú az ígérgetésben, ha mást nem is, választási eredményt bizonyosan jobbat sikerült volna elérnie.) A NATO-t nem kell ellenségnek sem tekintenünk, de a kritikus gondolkodást és az asszertív érdekérvényesítést sem szabad feladnunk az irányában.
Mindezen jól tetten érhető, hogy az összellenzékben még az úgymond „jobboldaliakra” is erősen jellemző az előző korszakokból átszűrődő etnomazochisztikus reflex, amely az aktuálisan a mi térségünkben hatalmi pozícióban lévő nagyhatalmat ott is, abban is szolgai módon kiszolgálja, ahol az ő maga sem kérte. Nem annyira a nyugat gyarmatosít minket, mint inkább saját etnomazochistáink a nyugatra hivatkozva. És félreértés ne essék: én is a nyugati orientáció híve vagyok. De az óbaloldali ellenzékkel ellentétben nem azért, mert úgy gondolnám, hogy a nyugatnál lenne a bölcsek köve és ők megalkották volna a Tökéletes Modellt, amit mindenkinek követnie kötelező, különben ő csúf, rossz, gonosz. Hanem azért mert a nyugatosság fogalma eredetileg a demokratikus érdekérvényesítésre alapszik, ez pedig azt jelenti, hogy a nyugaton belül van lehetőségünk érdekeink felvállalására, érvényesítésére és a lobbizásra, (már persze, ha szíveskedünk élni is vele, és méghozzá össznemzeti, nem pedig párt- és klientúraérdekek mentén). Összehasonlításképpen: ha a szocializmus korszakában akartunk alkudozni a Szovjetúnióval, rövidesen igen könnyen orosz tankok tengerében találhattuk magunkat.
„Orbán egy személyben felelős az ukrajnai háborúért” – Szerény személyem esetében ez volt MZP azon mondata, amellyel végképp eljátszotta az utolsó utáni esélyét is, hogy rá bármilyen voksot adjak. Nem, a legkevésbé sem azért, mert ne tartanám károsnak és leváltandónak Orbánt és NERsevik rendszerét. Hanem azért, mert ez egy olyan hamis, rövidlátó és felelőtlen kijelentés, amelyet amellett, hogy még a legradikálisabb ellenzékiek sem hisznek mind el, messze nem Orbánnak árt legtöbbet. Hanem jelen körülmények között az egész országnak, mivel a teljes nemzet megbélyegzésére és diszkriminálására teremt a külföld számára ürügyet. Ha te az ország aktuális miniszterelnökét (legyen az akár Orbán, akár más) nyilvánítod bűnbaknak, az nyugaton úgy fog lefordulni, hogy Magyarország a bűnös, és nem pedig úgy, hogy csak Orbán. Aki eddig a Benes-dekrétumok a 21. századi Európa közepén máig való fennállását valamifajta anomáliának hitte, az az orosz sportolók kitiltásának és orosz irodalom és művészet tiltólistára tételének nyugati hulláma után maga is kénytelen lesz megbizonyosodni azon immár letagadhatatlan tényről, hogy a kollektív bűnösség elvének legitimitása a mai napig legalább annyira szerves és integráns részét képezi a nyugati indogermán népek politikai reflexeinek, mint tőlük keletebbre. Aki tehát jelen pillanatban az ukrajnai háború kirobbantásában Orbánt kiáltja ki bűnbaknak, az a valóságban nem őt fogja bűnbakká tenni, hanem a saját nemzetének egészét. Az ellenzék saját maga dolgát is megnehezíti ezzel, mivel a célkereszt, amit erre hivatkozva a külföld a magyarok homlokára fog festeni, az bizony az övékén is ott lesz, mivel a nyugati indogermán népek szemüvegén keresztül ők is ugyanúgy magyarok, mint a Orbánék, és nekik csak ez fog számítani. (Ugyan hányszor láttunk olyat, hogy orosz sportolók, írók, művészek kivételt élveztek volna a tiltási hullám alól, amennyiben nem Putyin-pártiak? Az írók speciel már csak azért sem lehetnek azok, mert már Putyin előtt 100 évvel is halottak voltak.) Ha az ellenzék összemossa saját országát az agresszor Oroszországgal, akkor könnyen arra a sorsra juttathatja önnön-magát is, mint ami az oroszországi ellenzéké: Hazájában üldözik, mert ellenzéki, külföldön üldözik, mert orosz. Arra játszani, hogy a nyugat majd jól megbünteti Orbán miatt Magyarországot, s talán még a nyugati szövetségi rendszerből is kitaszítja, és ettől remélni a hatalomra kerülés lehetőségének ellenzék számára való megnyílását, életveszélyes politikai hazárdjáték, és nem kisebb hazaárulás, mint amit az Orbán rendszer vitt véghez az elmúlt 12 évben.
„Ha kell, vesszen az ország, de ami marad belőle, abban mi kerüljünk benne hatalomra” – ezt a mottót mind a Fidesz, mind az óbaloldal ugyanúgy a homlokára írhatná. De csak az óbaloldal teszi. A NERsevik rezsim viszont csendben a színfalak mögött kormányprogramként hajtja végre immár 12 éve.

6. És végül a legfőbb ok, ami miatt ez az összellenzék soha többé nem nyerhet.

Az összellenzékiek jelentős része abban látta meg a nagy lebőgésük fő okát, hogy túl „gyávák” voltak, és a továbbiakban radikálisabban kellene fellépniük és „MÉg jOBbaN ÖsSzE KElL fOgNIuk”. Azt mondják, „az ellenzék összeállt, de még nem érett össze”. „Hiba volt egy baloldali súlypontú ellenzéknek jobboldali miniszterelnök-jelöltet indítani”.
Ezzel szemben a valóság az, hogy az ellenzék nem „nem érett össze”, hanem idő közben megposhadt. Azért buktak ekkorát, mert a nemzeti érzelmű ellenzékieket nem csak megszólítaniuk nem sikerült, hanem egyenesen elriasztották. Valóban hibát követtek el azzal is, hogy baloldali súlypontú pártszövetségként (egy állítólagosan) jobboldali miniszterelnökjelölttel indultak. Csak itt pont, hogy nem a csúcsjelölt világnézeti hátterét lenne célszerű átkozniuk (illetve de, csak nem ebből az irányból). Ehelyett – már amennyiben az összellenzék valóban egy összellenzék szerepét szeretné ellátni és nem pedig pusztán egy összbaloldalét – pont hogy a súlypontját jobbrább tolni. Márki-Zay egy nagyjából talán demokratikusnak nevezhető előválasztásból került ki győztesen, miközben az összellenzék „ideológiai súlypontját” soha nem a szavazók döntötték el, hanem a különböző pártok főmuftijai, amikor a Jobbikból és a Momentumból kiszorították a jobboldaliakat. Márki-Zay Péterrel pedig nem az volt a gond, hogy jobboldali volt, hanem pont, hogy az, hogy túlságosan – a hazai értelemben véve – igenis baloldali. Márki-Zay ugyanis etnomazochisztikussága okán számomra és sokak számára inkább tűnt templomba járó, sokgyerekes mérsékelt-balliberálisnak, mint valamiféle „jobboldalinak”.
Az összellenzék válasza a bukásra alighanem az lesz, hogy még több baloldal, még több radikalizmus, még több birkázás, agymosottozás, megvettezés. A vereségeikben, a sikertelenségeiben továbbra sem ismerik fel saját felelősségüket, hanem mindig más a hibás: a „szekértolók”, Hont, Ceglédi, Vona, az ostoba választók, az okoskodó választók, a magas részvétel, az alacsony részvétel, a túl sok eső, a túl kevés eső. De mégsem teljesen igaz, hogy ez az ellenzék képtelen lenne az önkorrekcióra: ha nagyon akar, képes rá – csak éppen a korrekttel ellenkező irányban.
Az ellenzéki összefogásban mindenki, aki a vakságával és gyarlóságával felelőse és okozója a totális kudarcnak, az maga lett a bukás túlélője, mivel előzetesen az országos listán és a választókörzetekben biztosították a saját maguk helyét, és ezáltal politikai túlélését. Azok, akik ezt a bukást előidézték, nem fogják tudni megújítani az ellenzéket. A 6 párt bebetonozta magát a magát kizárólagos összellenzékként aposztrofáló pártszövetségbe. Új pártok nem jöhetnek létre vagy erősödhetnek meg ezen belül (lásd: Márki-Zay vagy Pálinkás József pártja), sem pedig a korábbi pártok nem eshetnek ki onnan, akkor sem, ha már egy árva szavazójuk sincs. Az LMP, MSZP, Párbeszéd, Jobbik helye továbbra is betonbiztos. A résztvevő pártok politikai teljesítménynél fontosabb, hogy prominenseik milyen politikai kapcsolatrendszerrel bírnak, az ellenzék együttes, közös politikai teljesítményénél fontosabb, hogy az előző ciklus pártelitei minden választáson átmenthessék a hatalmukat a következő ciklusra, a szavazóik képviseleténél fontosabb. Mindez szükségszerűen fog oda vezetni, hogy az úgynevezett „összellenzék” tovább fog zsugorodni, és a rajtuk kívüli ellenzéki pártok fognak a jövőben megerősödni. Nem csak újfajta ellenzéki politizálásra van szükség, hanem egy teljesen másik ellenzékre.

Hasznosnak találtad a bejegyzést? Akkor ne habozz megosztani! ;) Az egész magyar nyilvánosságban azoknak van a legnehezebb dolguk, akik egyik nagy szekértáborba sem hajlandóak besimulni. Tégy ellene! Véleménybuborékok helyett önállóan gondolkodó állampolgárokat!

Köves minket Facebookon is!

Vitatkoznál inkább vele? Itt megteheted!