A legutóbbi országgyűlési választás, eredményeit már tucatnyian, tucatnyi oldalról kielemezték, ezerszámra gyártva az olyan elméleteket, hogy mi volt „a hiba”, ami miatt „most” kudarcot vallottak. A valóság viszont az, hogy – az előző hárommal egyetemben - legutóbbi fiaskó okai (is) jóval mélyebben gyökereznek a kampányfinisben vagy az előző ciklus során elkövetett hibáknál. Az igazi hibák az összellenzék jellemében, jellegében, természetében keresendő. Velejükig romlottak ugyanis. Nem kevésbé, mint a Fidesz – csak más módon. Ez pedig már előrevetíti számunkra a csúfos jövőjét is annak az összerogyott-összefog(y)ott összellenzéknek, amely egyre nyilvánvalóbban, mindig is alkalmatlan lesz az álcamagyar NERsevik rezsim leváltására.

1. Az összellenzékkel együtt az „összefogás”-kurzus is végérvényesen és "visszamenőlegesen" is megbukott.

És egyben a jövőre nézve is hosszú távon mementója lesz annak, milyen sorsra jutnak azok a 21. századi ellenzéki pártok, akik mind szimbolikus, mind technikai értelemben egy szövetségbe tömörülnek a óbaloldali ellenzékkel. Amelyek így tettek – lásd a Jobbikot és az LMP-t – ma már külön indulva nem érnék el a bejutási küszöböt; (ezzel még egy ürüggyel gazdagodnak, hogy miért maradjanak bent az összefogásban, ami viszont a további eljelentéktelenedésükhöz fog vezetni). Aki oda betette a lábát, az oda be is zárta magát. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ugyan mire is számítottak, hiszen ez a jelenség egyáltalán nem példa nélküli. Mi történt az MSZP-vel összefogó SZDSZ-szel? Mi történt a Fidesszel összefogó kisgazdákkal, MDF-fel és KDNP-vel? Mindezek után már lehetetlen lesz tagadni vagy relativizálni azt a tényt, hogy bármilyen nyílt összefogás, amely magába foglalja az óbaloldali pártokat is, csakis egy sorsra juthat: a kezdetben nagynak tűnő, mechanikusan összeadogatott, „közös” szavazótábor előbb-utóbb mindig le fog morzsolódni és csak a a 2010-es MSZP szavazóbázisa marad. A pártszövetségen belül pedig szintén az etnomazochista óbaloldal dominanciája erősödik meg. Az összellenzék-kritikát és a balliberális óbaloldal kritikáját éppen ennek fényében nem is látom különösebben értelmét különválasztani. A Márki-Zay jelenség ellenére már eddig is egy lényegében óbaloldali/balliberális összellenzékről beszélhettünk, ezentúl pedig végképp.

2. A Gyurcsányság, az öncélú Orbán-ellenesség és az elvtelen kiüresedettség tovább fogja amortizálni az összellenzéket.

Adott egy öncélú összellenzéki politikai elit, amelyet a Fidesz vérig sértett a saját fontosság- kiválasztottság- és felsőbbrendűségtudatában. Ennek következtében egy olyan mértékű zsigeri, elvakult és kontraproduktív gyűlöletet sajátítottak el a kormánypárt, a szavazói, és minden iránt, amit hozzájuk asszociálnak, amely (majdnem) minden elvet, ízlést, normát, értéket és érdeket felülír. A legélesebb választóvonal a óbaloldali-balliberális és polgári-nemzeti ellenzékiség között, hogy olybá tűnik, előbbi legszívesebben az országot és a nemzet egészét is máglyára vetné, ha ezzel Orbánékat pusztulni láthatja, míg utóbbi az ország és a nemzet sorsát félti a NERsevik hatalom által okozott károktól.

Igaz, hogy közvetetten és hosszútávon ez a kormányzat mérhetetlenül óriási károkat okoz nemzetünknek, melyeket minimum évtizedek, már ha nem évszázadok, míg sikerülhet helyreállítani. Viszont az összellenzéki elit képtelen megérteni, hogy az Orbán-rendszer nem az átlagembernek, mint individuumnak okoz közvetlen, zsigeri és személyes sérelmeket, hanem célzottan elsősorban személyesen nekik, az összellenzéki politikai- és média elitnek. A Fidesz leválthatatlanságának bebetonozása például nem hat irritálóan azon szavazókra, akik egyébként is rájuk szavaznának, sem azon bizonytalanokra, akik nem vagy ritkán szavaznak, mert nekik, mindegy ki van hatalmon. (Ez a két csoport együtt már kiteszi körülbelül a választani tudó szavazók kétharmadát.) A sajtó átszervezése nem közvetlenül sérti az átlagembert, neki ugyanis mindegy, hogy az időjárásjelentést vagy a bulvárhíreket jobb- vagy baloldali médiumban tekinti meg. Az ellenzéki újságírók feje fölött Damoklész kardjaként lebegő média-felvásárlások és átszervezések, vagy az ellenzéki politikusokat célzó lejárató kampányok nem az átlagembert sértik, (ő ugyanis épp ugyanolyan jól szórakozik bal- és jobboldali politikusok lejáratódásán is), hanem a lejáratás célszemélyét, ismerőseit és híveit: az összellenzéki keménymagot, de legfőképp a politikai- és médiaelitet. Ez az egyébként jogos sérelmekkel is rendelkező, de mégiscsak öncélú elit a saját sértettségéből eredő sérültségét, monomániás Orbán-neurózisát jelentős részben mesterségesen, felülről próbálja ráerőltetni és rányomni az emberekre. Olyan normákat alakítottak ki saját közösségeiken és törzs-szavazótáborukon belül, ahol egy ellenzéki embernek a saját Orbán-sérültségét megpróbálnia feloldani, gyávaság, árulás és szekértolás. A traumából tilos kigyógyulnia, sőt, annak továbbadása, és másoktól való megkövetelése minden „civilizált embernek” „erkölcsi” kötelessége.

Előbbi mentalitás az összellenzékre jellemző diffúz, disztingválatlan Orbán-ellenességgel, és az ellenzékiség kiüresedett, értékek és jövőkép nélküli elvtelenségével együtt kölcsönösen egymást feltételezik és eredményezik. Valójában nem problémákat akarnak megoldani, hanem „csak” elégtételt venni a NER-en és annak bűneit végtelenített mantraként a fejükre olvasni. Az érdekli őket, hogyan távolítják majdan el Polt Pétert a hivatalából, nem az, hogyan gyarapítják és teszik jobb hellyé majd az országot, vagy hogyan egyesítik újra a kettészakadt nemzetet. Sajtótájékoztatót tartani arról, hogy „kivonulunk, bevonulunk, ideülünk, odaülünk, az Orbán-rendszer micsoda ádáz ellenfelei vagyunk, és de emiatt de nehéz a mi sorsunk”, az fontosabb nekik, mint majálist szervezni és közösséget építeni. A diffúz Orbán-ellenesség annak az indikátora, hogy az ellenzéki politikusok csak saját szűk körüknek akarják megnyerni a választást. Nem a nemzet jövőjét féltik, csak a kormánypárt helyét akarják elfoglalni. Az ellenzéki politika ma nem több mint önsajnáló nyivákolás és sopánkodás, ahol a pártok és politikusok önmagukkal foglalkoznak, az őket fenn- és eltartó állampolgárok ügyei és horrible dictu nemzeti sorskérdéseink helyett.

Ez a (majdnem) mindent felülíró megszállott Orbán-ellenes monománia olyannyira szó szerint elvakítja az összellenzéki elitet, hogy képtelen bármit látni vagy észrevenni ezen kívül. Ezért képtelenek feltölteni tartalommal az összellenzéki szövetség formáját, és ezért nem képes a Demokratikus Koalíciótól a Jobbik világáig terjedő spektrum még csak enyhe árnyalatokat sem kínálni. Elvileg ugyan azt állítják magukról, hogy kínálnak ilyesmit, de összellenzéki politikus szájából ilyet hallva pontosan olyan érzése támad az embernek, mint amikor Orbán Viktor úgy szól, hogy ő sosem volt vagyonos ember. Ezért valósult meg az összefogás elvek, értékek nélkül, pusztán opportunista szempontok alapján, elveszítvén a pártok az eredeti küldetéseiket, üzeneteiket, nem valamiért, hanem valami ellen. Mert maga az összellenzéki elit lelke is a teljes mélységében ilyen volt, és képtelenek voltak mást adni, mint ami a tulajdon lényükből következik.

Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a hisztérikus Orbán-neurózis és összefogás-mantránál nincs erősebb szervezőerő az összellenzéki oldalon. Pedig sajnos van. Ez méghozzá a politikából korábban kibukott és a szavazókat zsigerből taszító klientúrák visszatérési szándéka. Ezt összefoglalóan hívhatjuk úgy, hogy: Gyurcsányság. Gyurcsány ugyanis nem más, mint az archetípusa annak a bukott, elitista, kioktató, etnomazochista óbaloldalnak, aki az ellenzéki összefogás kertjében termékeny talajra lelt ahhoz, hogy visszafúrhassa magát a húsosfazék közelébe. Ha ezt a Gyurcsányt plakátra rakja a Fidesz, megkérdezi, hogy „ők vagy mi?”, és rengeteg ember, ha kell, orrbefogva, de leszavaz az akár általa is gyűlölt kormánypártokra is. Nem pusztán Gyurcsány személye, múltja, (Öszödi-beszéde vagy szemkilövetősködése) miatt; hanem mindamiatt amit megtestesít. Ennek ellenére a DK dominanciája az ellenzéki összefogáson belül minden bizonnyal tovább fog erősödni, olyanokkal az élen, akik már a KISZ-ből is kilopták a pénzt, négy kétharmadot hoztak össze az álcamagyar NERSevik szemfényvesztőknek, de most is ott maradnak, mert ha ők nem lehetnek az ellenzék élcsapata, akkor más se legyen. Inkább zsugorodjon és rohadjon az ellenzék egy apró szemétdombbá, de ezen a szemétdombon akkoris-de-akkoris csak ők és csakis ők lehessenek az egyetlen kakas, aki kapirgálhat.

3. A birkázással egy önmagát erősítő lefelé tartó spirálba taszítja magát az összellenzék

Például ezzel:

„Orbán Viktor kibaszott jól befolyásolja a szellemileg elmaradott embereket”

Meg ezzel:

„2-3 millió hülyével nincs mit kezdeni, ez az ő országuk”

És ezzel is:

„Ma láttam Orbán Magyarországát. nyomorult, semmit sem értő, a nevüket leírni alig-alig tudó embereket, (…) Orbán népének nincs perspektívája, nincs iskolája, foga kevés, szemüvege eltörött vagy nincsen, rosszul lát, elhízott és tönkrement”

Meg az alábbiakkal:

Ezzel a lenéző-kioktató mentalitással, az ellenzék valójában csakis saját magának árt. Egyrészről saját magukat lövik lábon vele: lévén, hogy Orbán Viktor a társadalmi támogatottságát pont eme óbaloldali gőg elleni protest-érzületből nyeri, ezért minél inkább ezt tolják, annál kevesebben fognak rájuk szavazni, és minél kevesebben szavaznak rájuk, annál nagyobb dühvel tör ki belőlük, és annál inkább jogosnak és igazoltnak látják. Ez egy lefelé tartó, negatív spirál, amelyből az ellenzék képtelen lesz kitörni, mivel vezetőik, megmondóembereik alkatilag is képtelenek rá. Saját intellektuális felsőbbrendűségükbe vetett hitük délibábos delíriuma kényelmesen elfedi számukra azt a tényt, hogy az összellenzékiek között is ugyan úgy vannak agymosottak. Elég csak felmenni a DK-s pártpropagandát fröcsögtető Nyugati Fény oldalára. Írásaik és kommentelőik ostobasága a NERsevik sajtóéval és a kurucinfóéval vetekszik. Ha egy ellenzéki influenszer Magyarországtól 800 kilométerre halálra drogozza magát, felbukkannak az olyan összeesküvés-elméletek, hogy az illetőt személyesen Orbán Viktor bérgyilkoltatta meg, az önmagát nagyon-nem-agymosottnak tartó összellenzéki átlagember pedig ezeket nem csak, hogy csont nélkül benyeli, hanem egyből saját maga aktívan kezdi el gyártani és terjeszteni. Természetesen az ő szemében ez még csak véletlenül sem összeesküvés-elmélet, hanem csak „logikus következtetés”.  Vagy emlékszünk-e még, mikor a 2018-as választás után százezren tódultak Budapest utcáira, s akiknek nagyon jelentős része ezt a választási informatikai rendszer leállására hivatkozva „választási csalás” elleni tiltakozásként tette, miközben az ezt híresztelő, eleve kétes hitelességű, de virális terjedésű facebook posztokról utólag egyértelműen kiderült, hogy hamis dezinformációk voltak. (A 2018-as választáson nem történt csalás, ezt az ellenzéki szavazatszámlálók is tanúsították. A csalás az azt megelőző négy évben történt.) Mindkét politikai oldalnak ugyanúgy megvannak a saját hülyéi és agymosottjai.

4. Ami a pártprogramokhoz és a politikai termékekhez képest legalább olyan fontos: az emberi méltóság.

Az óbaloldali elit lépten-nyomon tapossa a magyar nép (legalább egy jelentős részének) méltóságát, elsősorban a már említett mucsaizással, vidékizéssel, elmaradottazással, parasztozással. És ezekkel nem csak a Fidesz-szavazókat sértik, hanem mindenkit, aki magára veszi, jobboldaliakat, vidékieket, és akiket sokszor pont ezáltal löknek át a Fidesz táborába. Egy olyan elitnek, amely méltatlanul bánik a népével, a nép nem fogja elhinni, hogy a programjuk, szakpolitikai javaslataik az ő érdeküket szolgálja. De ha el is hinné, hogy ez az elit fejlődést és anyagi gyarapodást hoz számára, akkor sem fog kérni belőle, ha ennek az ára az őt célzó folyamatos megalázás, kioktatás, lenézés, gúnyolódás. Nem minden szavazó szereti a prostituálódást, azaz a méltósága feladását anyagi javakban materializálódó fejlődő életszínvonalért – pontosabban annak csak a szépen hangzó ígéretéért – cserébe. Mindazonáltal – most az aktuálpolitikától elvonatkoztatva - én abban hiszek, hogy ez valójában egy hamis dilemma és egy mesterséges törésvonal: a fejlődés megvalósítható lenne nemcsak, hogy a méltóságunk feladása nélkül, hanem egyenesen annak gyarapodásával együtt.

5. Az összellenzékben még az úgymond „jobboldaliak” is etnomazochisztikus politikai reflexei rabjai, melyek levetkőzésére alkatilag képtelenek.

MZP azt mondta, hogy „hogyha a NATO úgy dönt, akkor küldünk Ukrajnának fegyvereket, sőt, ha kell katonát is”. Csakhogy a NATO, mint olyan, nem akart sem fegyvert, sem katonát küldeni, sem repüléstilalmi zónát létrehozni, mert deklaráltan nem akart hadviselő féllé válni. Fel sem merült, hogy bármi ilyesmit kérjen tőlünk, de még az összellenzék kirakat-jobboldali MZP-e is, máris árgus szemekkel lesi, hogy mit „kérhet” tőlünk a NATO, és mindenfajta mérlegelés, megfontolás nélkül előre beígér nekik mindent, amit csak el lehet képzelni, hogy a jövőben talán kérhetnek. (Ha saját szavazói iránt lett volna ennyire figyelmes az igényekre, és ennyire nagyvonalú az ígérgetésben, ha mást nem is, választási eredményt bizonyosan jobbat sikerült volna elérnie.) A NATO-t nem kell ellenségnek sem tekintenünk, de a kritikus gondolkodást és az asszertív érdekérvényesítést sem szabad feladnunk az irányában.
Mindezen jól tetten érhető, hogy az összellenzékben még az úgymond „jobboldaliakra” is erősen jellemző az előző korszakokból átszűrődő etnomazochisztikus reflex, amely az aktuálisan a mi térségünkben hatalmi pozícióban lévő nagyhatalmat ott is, abban is szolgai módon kiszolgálja, ahol az ő maga sem kérte. Nem annyira a nyugat gyarmatosít minket, mint inkább saját etnomazochistáink a nyugatra hivatkozva. És félreértés ne essék: én is a nyugati orientáció híve vagyok. De az óbaloldali ellenzékkel ellentétben nem azért, mert úgy gondolnám, hogy a nyugatnál lenne a bölcsek köve és ők megalkották volna a Tökéletes Modellt, amit mindenkinek követnie kötelező, különben ő csúf, rossz, gonosz. Hanem azért mert a nyugatosság fogalma eredetileg a demokratikus érdekérvényesítésre alapszik, ez pedig azt jelenti, hogy a nyugaton belül van lehetőségünk érdekeink felvállalására, érvényesítésére és a lobbizásra, (már persze, ha szíveskedünk élni is vele, és méghozzá össznemzeti, nem pedig párt- és klientúraérdekek mentén). Összehasonlításképpen: ha a szocializmus korszakában akartunk alkudozni a Szovjetúnióval, rövidesen igen könnyen orosz tankok tengerében találhattuk magunkat.
„Orbán egy személyben felelős az ukrajnai háborúért” – Szerény személyem esetében ez volt MZP azon mondata, amellyel végképp eljátszotta az utolsó utáni esélyét is, hogy rá bármilyen voksot adjak. Nem, a legkevésbé sem azért, mert ne tartanám károsnak és leváltandónak Orbánt és NERsevik rendszerét. Hanem azért, mert ez egy olyan hamis, rövidlátó és felelőtlen kijelentés, amelyet amellett, hogy még a legradikálisabb ellenzékiek sem hisznek mind el, messze nem Orbánnak árt legtöbbet. Hanem jelen körülmények között az egész országnak, mivel a teljes nemzet megbélyegzésére és diszkriminálására teremt a külföld számára ürügyet. Ha te az ország aktuális miniszterelnökét (legyen az akár Orbán, akár más) nyilvánítod bűnbaknak, az nyugaton úgy fog lefordulni, hogy Magyarország a bűnös, és nem pedig úgy, hogy csak Orbán. Aki eddig a Benes-dekrétumok a 21. századi Európa közepén máig való fennállását valamifajta anomáliának hitte, az az orosz sportolók kitiltásának és orosz irodalom és művészet tiltólistára tételének nyugati hulláma után maga is kénytelen lesz megbizonyosodni azon immár letagadhatatlan tényről, hogy a kollektív bűnösség elvének legitimitása a mai napig legalább annyira szerves és integráns részét képezi a nyugati indogermán népek politikai reflexeinek, mint tőlük keletebbre. Aki tehát jelen pillanatban az ukrajnai háború kirobbantásában Orbánt kiáltja ki bűnbaknak, az a valóságban nem őt fogja bűnbakká tenni, hanem a saját nemzetének egészét. Az ellenzék saját maga dolgát is megnehezíti ezzel, mivel a célkereszt, amit erre hivatkozva a külföld a magyarok homlokára fog festeni, az bizony az övékén is ott lesz, mivel a nyugati indogermán népek szemüvegén keresztül ők is ugyanúgy magyarok, mint a Orbánék, és nekik csak ez fog számítani. (Ugyan hányszor láttunk olyat, hogy orosz sportolók, írók, művészek kivételt élveztek volna a tiltási hullám alól, amennyiben nem Putyin-pártiak? Az írók speciel már csak azért sem lehetnek azok, mert már Putyin előtt 100 évvel is halottak voltak.) Ha az ellenzék összemossa saját országát az agresszor Oroszországgal, akkor könnyen arra a sorsra juttathatja önnön-magát is, mint ami az oroszországi ellenzéké: Hazájában üldözik, mert ellenzéki, külföldön üldözik, mert orosz. Arra játszani, hogy a nyugat majd jól megbünteti Orbán miatt Magyarországot, s talán még a nyugati szövetségi rendszerből is kitaszítja, és ettől remélni a hatalomra kerülés lehetőségének ellenzék számára való megnyílását, életveszélyes politikai hazárdjáték, és nem kisebb hazaárulás, mint amit az Orbán rendszer vitt véghez az elmúlt 12 évben.
„Ha kell, vesszen az ország, de ami marad belőle, abban mi kerüljünk benne hatalomra” – ezt a mottót mind a Fidesz, mind az óbaloldal ugyanúgy a homlokára írhatná. De csak az óbaloldal teszi. A NERsevik rezsim viszont csendben a színfalak mögött kormányprogramként hajtja végre immár 12 éve.

6. És végül a legfőbb ok, ami miatt ez az összellenzék soha többé nem nyerhet.

Az összellenzékiek jelentős része abban látta meg a nagy lebőgésük fő okát, hogy túl „gyávák” voltak, és a továbbiakban radikálisabban kellene fellépniük és „MÉg jOBbaN ÖsSzE KElL fOgNIuk”. Azt mondják, „az ellenzék összeállt, de még nem érett össze”. „Hiba volt egy baloldali súlypontú ellenzéknek jobboldali miniszterelnök-jelöltet indítani”.
Ezzel szemben a valóság az, hogy az ellenzék nem „nem érett össze”, hanem idő közben megposhadt. Azért buktak ekkorát, mert a nemzeti érzelmű ellenzékieket nem csak megszólítaniuk nem sikerült, hanem egyenesen elriasztották. Valóban hibát követtek el azzal is, hogy baloldali súlypontú pártszövetségként (egy állítólagosan) jobboldali miniszterelnökjelölttel indultak. Csak itt pont, hogy nem a csúcsjelölt világnézeti hátterét lenne célszerű átkozniuk (illetve de, csak nem ebből az irányból). Ehelyett – már amennyiben az összellenzék valóban egy összellenzék szerepét szeretné ellátni és nem pedig pusztán egy összbaloldalét – pont hogy a súlypontját jobbrább tolni. Márki-Zay egy nagyjából talán demokratikusnak nevezhető előválasztásból került ki győztesen, miközben az összellenzék „ideológiai súlypontját” soha nem a szavazók döntötték el, hanem a különböző pártok főmuftijai, amikor a Jobbikból és a Momentumból kiszorították a jobboldaliakat. Márki-Zay Péterrel pedig nem az volt a gond, hogy jobboldali volt, hanem pont, hogy az, hogy túlságosan – a hazai értelemben véve – igenis baloldali. Márki-Zay ugyanis etnomazochisztikussága okán számomra és sokak számára inkább tűnt templomba járó, sokgyerekes mérsékelt-balliberálisnak, mint valamiféle „jobboldalinak”.
Az összellenzék válasza a bukásra alighanem az lesz, hogy még több baloldal, még több radikalizmus, még több birkázás, agymosottozás, megvettezés. A vereségeikben, a sikertelenségeiben továbbra sem ismerik fel saját felelősségüket, hanem mindig más a hibás: a „szekértolók”, Hont, Ceglédi, Vona, az ostoba választók, az okoskodó választók, a magas részvétel, az alacsony részvétel, a túl sok eső, a túl kevés eső. De mégsem teljesen igaz, hogy ez az ellenzék képtelen lenne az önkorrekcióra: ha nagyon akar, képes rá – csak éppen a korrekttel ellenkező irányban.
Az ellenzéki összefogásban mindenki, aki a vakságával és gyarlóságával felelőse és okozója a totális kudarcnak, az maga lett a bukás túlélője, mivel előzetesen az országos listán és a választókörzetekben biztosították a saját maguk helyét, és ezáltal politikai túlélését. Azok, akik ezt a bukást előidézték, nem fogják tudni megújítani az ellenzéket. A 6 párt bebetonozta magát a magát kizárólagos összellenzékként aposztrofáló pártszövetségbe. Új pártok nem jöhetnek létre vagy erősödhetnek meg ezen belül (lásd: Márki-Zay vagy Pálinkás József pártja), sem pedig a korábbi pártok nem eshetnek ki onnan, akkor sem, ha már egy árva szavazójuk sincs. Az LMP, MSZP, Párbeszéd, Jobbik helye továbbra is betonbiztos. A résztvevő pártok politikai teljesítménynél fontosabb, hogy prominenseik milyen politikai kapcsolatrendszerrel bírnak, az ellenzék együttes, közös politikai teljesítményénél fontosabb, hogy az előző ciklus pártelitei minden választáson átmenthessék a hatalmukat a következő ciklusra, a szavazóik képviseleténél fontosabb. Mindez szükségszerűen fog oda vezetni, hogy az úgynevezett „összellenzék” tovább fog zsugorodni, és a rajtuk kívüli ellenzéki pártok fognak a jövőben megerősödni. Nem csak újfajta ellenzéki politizálásra van szükség, hanem egy teljesen másik ellenzékre.

Hasznosnak találtad a bejegyzést? Akkor ne habozz megosztani! ;) Az egész magyar nyilvánosságban azoknak van a legnehezebb dolguk, akik egyik nagy szekértáborba sem hajlandóak besimulni. Tégy ellene! Véleménybuborékok helyett önállóan gondolkodó állampolgárokat!

Köves minket Facebookon is!

Vitatkoznál inkább vele? Itt megteheted!

Havas Henrik esete a súlyos etnomazochizmus kategóriájába esik. Ha etnikai öngyűlöletről van szó, tökéletes az összhang a balliberális és az egykori szélsőjobboldali figura között. Az N1TV műsorában egész magyarságra nézve sértő, dehonesztáló megjegyzéseket tettek. Ugyan hol látunk ilyen viselkedést más nemzeteknél? Hol látunk izraeIi vagy afro-amerikai újságírókat kamerák elé kiállni és azt mondani, hogy az ő népe szerinte alapvetően buta, csak mert nem arra az pártra szavaz, ahova ő? Sehol.

Ámde valójában Havas és Pörzse igazi, valódi baja saját magukkal van. Az igazi bajuk az az, hogy sikertelenek. Lecsúszottak, perifériára szorultak, és frusztráltak. Zsigerből jövő szereplési vágyuk kielégítéséhez is már csak egy pártkasszából fenntartott, alig ismert internetes televízió hajlandó felületet nyújtani. Havas igazi baja, hogy a sajátjai tagadták ki. Pörzse igazi baja pedig, hogy nem az általa favorizált pártocska nyert a választásokon, ezáltal ő nem került közel a tűzhöz. Valójában saját életét érzi értelmetlennek, saját magának és a saját politikai közösségének teljesítmény nélkülisége frusztrálja. De ezt képtelen beismerni magának, ilyenkor saját népében keres bűnbakot, mert abba könnyebb belerúgni. A hozzá hasonló, egykori nagy "patriótákról", akik a 2018-as választás hatására 180 fokos fordulatot téve sértődötten saját népük ellen esküdtek bosszút, visszamenőlegesen is kijelenthetjük, hogy valójában sosem voltak igazán nemzeti érzelműek. Csak pózerek és pártkatonák. Ha pedig egy párt nagyrészt ilyen emberekből áll, akkor arról visszamenőlegesen is kijelenthetjük, hogy az a párt valójában sosem volt igazi nemzeti párt. Csak egy politikai termékeket árusító politikai startup, akárcsak a Fidesz. Aki úgy érzi, hogy ha számára a pártérdek és a nemzeti érdek kettéválik, akkor ezek közül a pártérdeket kell választania, annak tulajdonképpen mi baja van a Fidesszel?

"Nincs kenyér? Hát akkor egyetek kalácsot, ti kis butuska parasztok!"

Ha te valakinél okosabb vagy, az azt jelenti, hogy számodra az ő motivációi, véleményei, tettei kiszámíthatóak, míg fordítva nem. Amennyiben emellett kommunikációs csatorna - például médiafelület - is a birtokodban áll, az együtt azt implikálja, hogy képes vagy hatással lenni rájuk, tehát meggyőzni őket azon keresztül. Legalább azokat, akiket ama kommunikációs csatornán keresztül elérsz. 

Ha te az általad "butának" tartott emberek közül még azt sem tudod meggyőzni, akit elérsz, akkor nem az emberek buták, hanem te. A buta plepsnél csak egy ostobább van: az a magát felsőbbrendűnek képzelő önjelölt kamu-kiválasztott embertípusa, aki előbbit lenézi és gyalázza. Amíg az úgynevezett "értelmiség" az általuk őnáluk "butábbaknak" tartott emberek motivációit és működését sem értik meg, addig semmi jogon nem tarthatják magukat okosabbnak azoknál. Nincs annál az embernél butább, mint aki más komplett embercsoportok viselkedését pusztán azok butaságával próbálja magyarázni.

Nem kell túl sok intelligencia ahhoz, hogy lemodellezzük, hová vezet az ilyen viselkedés az ellenzéki pártok vagy azok holdudvara részéről. Minél többet parasztozzátok, zsellérezitek, butázzátok saját népeteket, annál kevesebben fognak az rátok szavazni. És minél kevesebben szavaznak rátok, azt annál inkább amannak beigazolásaként fogjátok felfogni, hogy a magyar valóban "buta", "paraszt", "felvilágosulatlan", mert hát aki nem rátok szavaz, az csak buta lehet. Így hát még többen, még frusztráltabban és még hangosabban fogjátok parasztozni, zsellérezni, butázni az országot. És ez bizony egy önmagát erősítő oda-vissza folyamat, egy ördögi kör. Az SZDSZ vesztét pont ez okozta, pont ugyan ebben az örvényben süllyedt el. 

Ami még pluszba rátesz egy lapáttal

"(...) itt maradtak az Illyés Gyula által megénekelt parasztok, zsellérek, akiket lepofoz a földesúr, az intéző, a csendőr. És ezek most gyűlölik Budapestet, amely valóban világváros, valóban multinacionális, valami egészen elképesztő kulturális háttere van, és ezek a parasztok nem bírják ezt elviselni"

A zsellérek a jobbágyokon belül is legkiszolgáltatottabb réteg voltak. Nem saját döntésükből vagy saját hibájukból kerültek abba a helyzetbe. Miért a zsellérnek szégyen, ha megalázza őt a földesúr, elvégre ebben az esetben a földesúr az agresszor, nemde? Ez nettő áldozathibáztatás. Nem csak etnomazochista aki így gondolkodik, hanem egyúttal szociálisan is totálisan érzéketlen. Nyilván persze így gúnyolódni csak a vidéki magyarságon van bátorságuk, az afro-amerikaiak rabszolgaként tartott őseit már nem nem mernék ilyen bátran áldozathibáztató monológba csomagolva "gyapotszedő" névvel illetni. 

Az erős ember tanít téged és próbál felemelni. A gyenge ember többnek képzeli magát, kritizál és elnyom. Aki kritizál és ítélkezik a nép fölött, ahelyett, hogy megpróbálná azt felhúzni, hiába képzeli magát felsőbbrendűnek, egyáltalán nem az. Pont hogy ellenkezőleg: ő a legalávalóbb.

Hadúr

Hasznosnak találtad a bejegyzést? Akkor ne habozz megosztani! ;) Az egész magyar nyilvánosságban azoknak van a legnehezebb dolguk, akik egyik nagy szekértáborba sem hajlandóak besimulni. Tégy ellene! Véleménybuborékok helyett önállóan gondolkodó állampolgárokat!

Köves minket Facebookon is!

Vitatkoznál inkább vele? Itt megteheted!

December 8-a az a nap volt, ami után az egész magyar konzervatív véleményelit - mind a kormánypárti, mind pedig az ellenzéki - letérdelt a románok előtt. Konzervatív honfitársaink jobb ha megbarátkoznak a gondolattal: román magyarellenes szélsőjobboldal kerültek egy platformra.

Ha időközben elfelejtettük volna, frissítsük fel kicsit az emlékezetünket:
A francia Paris Saint Germain és a török Basaksehir Bajnokok Ligája-csoportmérkőzésén a román játékvezető, Ovidiu Haţegan kiállította a kispadról a törökök kameruni fekete-bőrű másodedzőjét, Pierre Webót, mert méltatlan hangnemben kiabált be a neki háttal álló bírónak. Haţegan a biztonság kedvéért rákérdezett Sebastian Colţescu tartalék játékvezetőnél, hogy pontosan ki is az illető, erre pedig Colţescu azt válaszolta: „Ăla negru” (magyarul: az a fekete). Mindez egy olyan folyamatot indított be, amire hosszú évtizedek magyar diszkriminációellenes küzdelmei sem voltak képesek: szembesítette az egész világot a teljes román közgondolkodást átitató interkulturális érzéketlenséggel - még akkor is, ha jelen esetben nem is teljesen biztos Colţescu rasszista indíttatása.

Az ember azt gondolná, hogy Magyarországon legalább néhányan felismerik, hogy az, hogy a világ figyelme a román sovinizmusra irányult, ritkán páratlan lehetőségeket teremt(het)ett (volna) számunkra, magyarok számára. A világra szóló botrányt kihasználva lehetőségünk lett volna felhívni a világ figyelmét arra, hogy a román sovinizmus már (több is, mint) 100 éve összehasonlíthatatlanul durvábban térdel a magyarok nyakára, mint ami azon a mérkőzésen jelen esetben egy feketével történt. Persze mint azt tudjuk, a nyugati média általában sajnos igencsak érzéketlen arra, amikor román lelátókon a magyarokat bozgorozzák. Sőt, román futball-válogatott mérkőzésein manapság már magyarra sincs szükség a pályán ahhoz, gyűlölködjenek, ezt már bebizonyították tavaly a Románia-Málta és Románia-Spanyolország mérkőzéseken. A romániai Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat az elmúlt években folyamatosan tette a feljelentéseket a magyar-gyalázások miatt, ám rendszerint csak kisebb összegű büntetések kirovását sikerült elérniük. 

Románia bűnlajstroma egyébként összességében a lelátói sovinizmusnál is bőven hosszabb: elég csak a 100 év nemzetiségi elnyomását, erőszakos beolvasztását,  nyugati valutáért való emberkereskedelmet a fekete márciust, és az Úzvölgyi temetőgyalázást megemlítenünk. Ezek az esetek mindeddig nem érték el a nyugati média ingerküszöbét. Abban a pillanatban viszont, amint ez a nyugati média - például egy ilyen incidensből kifolyólag - érzékenyebbé válik a román sovinizmus témájára, ebben a megváltozott, kivételes közhangulatban igenis lehetőség nyílt volna a romániai magyarellenesség tematizálására. Már ha ezt bárki felismerte volna.

"Je suis Coltescu" 

A magyar konzervatív véleményelit ehelyett mit csinált? "Neoliberális inkvizítorokról" és "megfelelési kényszerről", "rasszizmusrendőrségről" sipítozva vette védelmébe, kezdte babusgatni és mosdatni a román játékvezetőt, akinek egyébként a teljes pályafutása (ettől az incidenstől függetlenül is) tele van sötét momentumokkal. A mélypontot a Fideszes Magyar Nemzetben megjelent véleménycikk jelentette, ahol az erdélyi származású Pataki Tamás járatta maximumra a Colțescu iránti érzékenyítést "Je suis román" (Román vagyok) címmel. Szíve joga, ha ő román szeretne lenni, mi viszont inkább megmaradnánk magyarnak.

A (főleg Fideszes) konzervatívok úgy tűnik már románná is szívesen válnának annak kedvéért, hogy megmutassák, hogy ők mennyire rendíthetetlenül és megingathatatlanul hiper-szuper-antiliberálisok. Mi lesz a következő lépés? Annak fényében, hogy az Európai Parlament legutóbb befogadta a Minority Safepack polgári kezdeményezést - legközelebb a Minority Safepack ellen is agitálni fognak csak azért, hogy konstatálják, hogy ők mennyire nagy, kemény EU-ellenes szabadságharcosok?

Gondolkodjunk el rajta egy kicsit, hogy a románok vajon fordított esetben mennyire állnának ki mellettünk, ha egy magyar játékvezetővel történt volna az eset? Mikor álltak ki valaha a románok a magyarok mellett? És egyébként mit válaszolna egy tipikus kormánypárti szavazó, ha feltennénk neki ezutóbbi a kérdést: "Mikor álltak ki valaha a románok a magyarok mellett?" ? A tipikus válasz az szokott lenni, hogy "Ezen kellene már végre túl lépni!". Ez a retorika sokunk számára ismerős lehet: a hazai posztkommunista etno-mazochista baloldali ál-liberálisok tipikus érvelőkártyái a "tessék már a 'magyarkodáson'/ezen/azon/amazon túllépni", "tessék már Trianonon túllépni, és tessék inkább együtt ünnepelni azt a románokkal"  és az ehhez hasonló kioktatások. Ilyenkor derül ki, hogy a kormánypárti és a balliberális-ellenzéki ideológia valójában nem is annyira különbözik egymástól - legalábbis ami az etno-nihilizmust illeti.

A parlamentbe frissen bejutott, szélsőségesen magyarellenes, szélsőjobboldali, neonáci Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) is kiállt a román játékvezető mellett, egy agresszív nemzetközi lejáratókampány áldozatának tartva őt. A pártalapító George Nicolae Simion – aki egyébként egy igazi román fociultra – akkor lett ismert, amikor vezető szerepet vállalt abban, hogy a románokat a magyarok ellen uszítsa az úzvölgyi katonatemető ügyében. Konzervatív honfitársaink jobb ha észreveszik: eddig jelenleg ővelük fújnak egy követ.

Amit pedig mi, nemzeti érzelműek jobb ha észreveszünk

Az egyik dolog: nem a feketék rabolták el tőlünk Erdélyt. Nem a feketék folytatnak 100 éve elnyomó, asszimilációs politikát, és nem ők romboltak magyar falvakat. Horea, Closca és Avram Iancu nem feketékkel mészároltatták le magyarok ezreit, és nem a feketék állítanak máig szobrokat nekik. Nem feketék gyalázták meg az úzvölgyi temetőt. Még a fekete márciuskor sem a feketék szerveztek pogromot a magyarok ellen. Ők a lehető legrosszabb esetben, a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint sem tudnának annyit ártani a magyarságnak, mint azt a román soviniszták tették az elmúlt évszázadok során. 

A másik dolog pedig, amit jobb ha észreveszünk: aki konzervatív, az mindig a fennálló status quo-t védi - akár képes ezt beismerni önmagának akár nem. Én magyar patriótaként azt gondolom, hogy a 100 éve a Trianoni békeszerződéssel létrejött status quo, mely kiszolgáltatottá tette, gúnyhatárok közé zárta, és jelentős részét kisebbségbe és elnyomásba taszította a magyarságnak, a magyar érdekekkel ellentétes. A magyar érdeket ennek a status quo-nak a megváltoztatása szolgálja. Csakhogy változást a konzervatívok nem fognak hozni. Változást csak egy - bizonyos értelemben vett -  liberalizmus segítségével lehet elérni.

A liberalizmus ellen nem harcolni kell: hanem használni. Nem a politikai korrektség ellen kell küzdeni, hanem azért, hogy az a magyar nemzetiséget a színes-bőrű, zsidó, vagy muszlim csoportokkal egyenlő védelemben és bánásmódban részesítse. Viszont hogyha ehelyett finnyáskodunk, akkor elvágjuk magunkat ettől a lehetőségtől, attól, hogy olyan retorikát és módszereket alkalmazzunk, mellyel a jelenlegi nemzetközi politikai kultúrában a legeredményesebb módon lehet változást elérni. A konzervativizmus közvetetten a magyarságnak pont az elmúlt 100 évre jellemző alávetettségét, megcsonkítottságát és másodrendűségét konzerválja. Finnyáskodás helyett inkább mondjuk ki a lényeget: a kisebbségben élő magyar élet is számít.

~Hadúr

Hasznosnak találtad a bejegyzést? Akkor ne habozz megosztani! ;) Az egész magyar nyilvánosságban azoknak van a legnehezebb dolguk, akik egyik nagy szekértáborba sem hajlandóak besimulni. Tégy ellene! Véleménybuborékok helyett önállóan gondolkodó állampolgárokat!

Köves minket Facebookon is!

Vitatkoznál inkább vele? Itt megteheted!

Az elmúlt hetekben az anyaországi közélet egy sok vitát kavart mesekönyv körül forrongott. Miközben mi itthon egy olyan mesekönyv ürügyén ütöttük-vágtuk egymást, melyet alapvetően felnőttek (és nem pedig gyerekek) vásároltak fel tonnaszám, addig felvidéken a magyar gyermekekkel valami sokkal rosszabb, kártékonyabb, veszélyesebb dolog történik. A MAGYART Eleink hagyománya Facebook oldal még szeptemberben osztott meg egy fényképet egy a szlovákiai magyar diákoknak készült tankönyvről, melyben Svätopluk "királyt" a magyar Szent Koronával ábrázolják - azt sugallva ezzel, hogy azt mi magyarok "vettük át" a "szlovákoktól".

A célközönsége ennek a könyvnek is a legszenzitívebb korban lévő gyerekek, akiknek kulturális identitása még valóban képlékeny. Ám míg a "Meseország Mindenkié" című ideologikus tartalmú mesekönyvtől senki, (még a gyerekek sem) válnak homoszexuálissá, (legfeljebb ideológiailag elfogulttá - de az sem minden szempontból üdvös) addig a szlovákosító ideológiával átitatott tankönyvek esetén valóban fennáll a veszélye, hogy az iskolai propaganda befolyással lesz a gyermek későbbi nemzeti identitására. A másik lényeges különbség, hogy egy kereskedelmi forgalomban lévő mesekönyvet az vesz meg aki akar, addig egy tankönyv esetében nem biztos hogy ez a helyzet. Ez a könyv már bizonyosan ott van rengeteg szlovákiai magyar általános iskolás hátizsákjában. Nem szimplán "a kezükbe kerülhet", ha anyu vagy apu megveszi, hanem már ott van.

Nacionalista agymosás és Szlovákra-mosott történelem

A bejegyzés közzétevője szerint a kép egy felvidéki magyar iskolák magyar gyerekei számára készült tankönyvből származik. Feltehetően egy szlovák tankönyv lehet az alapja, amit lefordítottak magyarra. A bejegyzés szerint minden településnév szlovákul szerepel a könyvben, továbbá úgy mutatja be a történelmet, mintha szlovákokon és "ős-szlovákokon" kívül senki soha nem élt volna a felvidéken. A valóságban viszont Szlovákia mai területe igazi olvasztótégely volt a történelem során, felsorolni is nehéz, hogy mennyi különböző népcsoport élt együtt valaha: magyarok, szászok, zsidók, ruszinok, cseh husziták, törökök elől menekülő délszlávok, morvák, avarok, stb.. A mai szlovákiai tanulóknak joguk kellene, hogy legyen arra, hogy megismerjék a múltjuk sokszínűséget.

Nem nehéz észrevenni, hogy mit eredményezhet az ilyen történelmi torzításokkal teletűzdelt tananyagra épülő oktatás: minden szlovákiai gyermek, ha élete későbbi szakaszában meglátja a magyar Szent Koronát, egyből fölkiált: "De hát az a mi Svätoplukunk koronája! A gonosz magyarok ezt is ellopták tőlünk!". Minden szlovákiai gyermek - és ezen belül a legsúlyosabb a magyar nebulók helyzete - azzal a hamis tudattal fog felnőni, hogy volt egyszer egy mindenben tökéletes "Nagymorva birodalom", a magyarok meg csak úgy odatolakodtak, és leromboltak mindent. (Az a "Nagymorva birodalom", ami ugye "nyilvánvalóan" "ős-szlovák" állam volt, mert "természetesen" ugye a (Csehország keleti részén ma is élő) morvákhoz még véletlenül sem lehetett semmi köze.)

A múltat elbitorolni - úgy tűnik - úgy kell, hogy azt kell bebizonyítani, hogy minden előbb, a szlovákokkal kezdődött, még mielőtt a magyarok megérkeztek, és ha bármi párhuzam merül föl a két kultúra között, az csakis azért lehet, mert "a magyarok lopták a szlovákoktól". A tolvaj vádolja meg az áldozatot azzal, hogy lop. Már nem a magyarság hazáját, hanem a lelkét lopják, apránként, apró darabokban. Lopják a múltunkat, és ezzel felvidéki testvéreink gyermekeinek jövőjét is. Ez valóban olyan maradandó károkat okozhat, amik visszafordíthatatlanok lehetnek a következő generációk lelkében. 

A homogenizáció és a múlt szlovákká-vakolása helyett üdvösebb ideje lenne, ha végre a szlovák kulturális és politikai elit hitet tenne a sokszínűség és a kisebbségek iránti méltányosság mellett.

Mellesleg ez az eset nem teljesen precedens nélküli:

Már a történet sem eredeti

 Az úgynevezett "monda" valójában az ókori görög Aiszóposz egyik meséje. Aiszóposz egy Krisztus előtt 600 környékén élő görög meseköltő volt. (Ebben az esetben a kronológia miatt végképp nem is lehet kérdéses, hogy a mesét a szlovákok vették át a görögöktől, és nem fordítva.)

"Egy földműves gyermekei veszekedtek egymással. Apjuk, mikor már sokat beszélt a lelkükre, de szép szóval nem tudta őket rávenni, hogy megegyezzenek, belátta, hogy tettel kell ezt elérnie. Így hát felszólította őket, hogy hozzanak egy köteg vesszőt. Mikor azok megtették, amit parancsolt, először együtt adta oda nekik az egész vesszőnyalábot, és megparancsolta, hogy törjék el. A fiúk erőlködtek, de nem sikerült nekik; másodszorra viszont kioldotta a köteget, s egyenként adta oda nekik a vesszőt. Mikor így már könnyen eltörték, így szólt: "Ti is, gyermekeim, ha egyetértetek, legyőzhetetlenek lesztek ellenségeitek számára; de ha viszálykodtok, könnyen elbánnak veletek."

Talán Aiszóposz ezen meséje is hatással lehetett a görögöktől rengeteg dolgot átvevő rómaiakra, akiknél a bőrszíjakkal összekötött vesszőkből álló fasces egy egyfajta hatalmi szimbólumnak számított. A Wikipédia szerint [forrás: itt és itt] a fasces az ókori római magisztrátus jelképe volt és tulajdonképpen az „egységben az erő” elvét szimbolizálta. Az újkorban Benito Mussolini ezt választotta mozgalma, jelképéül, és így lett ez a fasizmus névadója. Az olasz nyelvben a fascio szó a céhekhez hasonló szervezeteket, egyleteket jelent. Más országok fasiszta mozgalmai hasonló jelképeket választottak maguknak, a spanyol Falange jelvényén például öt nyílvesszőt fogott egybe egy járom. Tehát a mese pedig tulajdonképpen - bizonyos szempontból -  egy fasiszta mese.

Ha láttál bármi hasonlót, küldd be hozzánk!

Blogunk kiemelt figyelmet szeretne szentelni a magyarellenesség elleni fellépésnek. Ha Szlovákiában, Romániában, vagy egyéb országban te is találkoztál hasonló, magyarellenes attitűdök keltésére alkalmas, provokatív iskolai tankönyvekkel, küldj be hozzánk hasonló fényképeket róluk, és mi ezen a blogon megénekeljük a sztorit. (Lehetőleg írd meg a tankönyv címét, kiadóját, szerzőjét is!).
E-mail címünk: nemzeti.liberalis.platform[kukac]gmail.com

Hasznosnak találtad a bejegyzést? Akkor ne habozz megosztani! ;) Az egész magyar nyilvánosságban azoknak van a legnehezebb dolguk, akik alternatív véleményt képviselnek és egyik nagy szekértáborba sem hajlandóak besimulni. Mi csak rátok, az olvasóinkra, és a ti megosztásaitokra számíthatunk

Köves minket Facebookon is!

Vitatkoznál inkább vele? Itt megteheted!

Történt úgy, hogy északi szomszédainknál a járvány kezelésére vonatkozóan meghoztak egy olyan ajánlást, hogy ne kaotikus, keszekusza módon, hanem lehetőleg  fegyelmezett rendben és ábécésorrendben tetsszenek tesztelésre menni a kedves állampolgárok. Az ajánlás kapcsán a belügyminisztérium kénytelen volt széles nyilvánosság elé tárni a szlovákiai vezetéknevek statisztikáját. Ebből kiderül, hogy Szlovákiában a tíz leggyakoribb vezetéknév magyar vagy magyar eredetű, esetleg a magyar szlovákosított változata. Mindezt a szlovákiai magyar Új Szó hírportálja énekelte meg.

Szláv és román szomszédainknál korábban divatos volt a magyarság létezését azzal relativizálni, hogy 

"nincs olyan, hogy tisztavérű magyar, a magyarok valójában csak magyarul beszélő szlávok",

sőt, sokan egészen odáig mentek, hogy

"egyáltalán nincs olyan nép, hogy magyar; A magyarok valójában mind - az 'ezeréves elnyomás hatására' - elmagyarosodott szlávok és dákorománok; A magyar egy tájidegen mongolid fajta, melynek sikereit kizárólag az 'őshonos', asszimilálódó népek hozták a számára".

Ezt és az ezekhez hasonló demagóg mantrákat jómagam az anyaországban is többször is visszahallottam öngyarmatosító, etnomazochista politikai szektákhoz ilyen-olyan módon kapcsolódó, vagy csak szimplán általuk megvezetett egyének szájából. (Van annak egy diszkrét bája, amikor egy kurzus azzal próbál a hazai (ál)jobboldal ellen lázadni, hogy a rivális nemzetállamok szélsőjobboldalának narratíváját veszi át és böfögi vissza - de most hagyjuk is ezt). Arra már "kevésbé" tér ki ez a magyarellenes ihletésű narratíva, hogy vajon van-e olyan, hogy "tisztavérű" szlovák, szláv, vagy román. Nem is véletlenül.

A szlovákiai vezetéknevek statisztikája már adhat egy kezdetleges közelítést arra vonatkozólag, hogy a történelem során vajon a magyarok asszimiláltak-e több szlovákot, vagy fordítva. A leggyakoribb "szlovák" vezetéknév a Horváth, majd a Kováč következik, aztán a Varga, a Tóth, a Nagy, a Baláž, a Molnár, a Szabó, a Balog, a tizedik pedig a Lukáč. Az első húszba belefért még a Kovács, a Németh és a Farkaš is. Igen, jól tetszettek olvasni: ezek a leggyakoribb szlovákiai vezetéknevek, a teljes szlovákiai lakosságra nézve. Nehezen tűnik elképzelhetőnek, hogy eme méretes statisztikai furcsaság kizárólag az alig tíz százalékos szlovákiai magyar kisebbség jelenlétére lehetne visszavezethető. Összehasonlításképpen: a Wikipédia szócikke alapján a leggyakoribb magyarországi vezetéknevek (gyakoriság szerint csökkenő sorrendben) a Nagy, Kovács, Tóth, Szabó, Horváth, Varga, Kiss, Molnár, Németh és Farkas. A jelentős valószínűséggel kisebbségi származásra utaló Lakatos csak a tizenharmadik a listán.

Az egyik szembeötlő különbség, hogy míg nálunk Magyarországon a leggyakoribb 10 családnév közül legfeljebb a Tóth, Horváth, Németh vezetéknevek utalhatnak külső származásra, addig Szlovákiában mind a tíz leggyakoribb vezetéknév magyar eredetű - a náluk megtalálható Tóth, Horváth, és Németh nevek is, mivel az ezen családneveknek megfelelő népnevek formája szlovákul Slovenský, Chorvátsky, Nemecky lenne. És van itt még valami, ami ennél is fontosabb. A TOP 10-es listán belül ugyanis mind a három olyan magyarországi vezetéknév, mely külső származásra utalhat, népnévi családnév. A Magyar Családnevek Enciklopédiája szerint

"A népnévi családneveink nagy száma abból adódik, hogy elsősorban nem azokat nevezték el az adott népnévvel, akiknek valóban anyanyelve volt a névben szereplő nép nyelve, hanem azokat, akik bármily módon kapcsolatban álltak azzal: közelükből származtak, ruházatukban, viselkedésükben hasonlítottak, vagy csak beszélték a nyelvet"

Ugyanez a logika viszont nem alkalmazható a szlovákiai szlovákok közt előforduló Nagy, Balog, Szabó vezetéknevek esetében. Úgyhogy ott északon tessék megbékélni a gondolattal: aligha léteznek "tisztavérű" szlovákok.

Hasznosnak találtad a bejegyzést? Akkor ne habozz megosztani! ;) Az egész magyar nyilvánosságban azoknak van a legnehezebb dolguk, akik egyik nagy szekértáborba sem hajlandóak besimulni. Tégy ellene! Véleménybuborékok helyett önállóan gondolkodó állampolgárokat!

E blog célja vállaltan az, hogy egy új, eddig ismeretlen, szinkretista nacionalizmust képviseljen. Ámde nem egy a hazai közéletben megszokott rendpárti, tekintélyelvű, bezárkózó, ókonzervatív nacionalizmust. Hanem egy szabadságszerető, szabadságvágyó nacionalizmust, mely a (neo)bolsevik óbaloldaliság mellett az autoriter és illiberális önkénnyel szemben is definiálja magát, és a kollektív szabadságjogokra kiemelt hangsúlyt fektet. A nemzetet és a szabadságot divatos manapság egymással szembe állítani - mi viszont úgy gondoljuk, nem szétválaszthatóak.  Szabadságharcaink emlékezetét és szellemiségét a maguk teljességében tekintjük a nemzeti eszme időtlen vezércsillagainak, ellentétben a mai ideológiai szekértáborokkal, melyek rendszerint mindig mindenhonnan csak a saját narratívájukkal kompatibilis elemeket csipegetik ki. Közkeletű tévhit ugyanis, hogy például a 48-as márciusi ifjak "saját korszakukban liberálisnak és baloldalinak számítottak, manapság viszont ez a világnézet konzervatívnak, jobboldalinak minősül".  A valóságban ugyanis egyiknek sem. Jelenleg a magyar politika ideológiai palettáján nincs ilyen, sem hozzá hasonló. Pedig szükség lenne rá.

„Két szárnya van a magyar nemzetnek, mellyel a magasba emelkedik. Az egyik igenis a szabadság kultusza, a szabadelvű eszmék követése, de a másik a nemzeti öntudat és a nemzeti érzések felébredése”

Apponyi Albert

És igen: Ez a blog vállaltan liberális. Ámde ez a liberalizmus köszönő viszonyban sincsen a hazai közéletben az etnomazochizmus és öngyarmatosítás szinonimájává degradálódott úgynevezett „balliberalizmussal”, mellyel kurzusunk ugyan úgy szemben áll, mint az ókonzervatív illiberális despotizmussal.

A baloldali liberálisok nemkívánatosnak tartanak minden olyan véleményt, amely ellenkezik azon ideológiai axiómáikkal, mint például, hogy:

• Az agresszorok mindig magyarok, az áldozatok mindig más nemzetiségűek. A magyar "bűnös nép", melynek még mindig túlhatalma van.
• Mindig csak a magyaroknak kell ezredszer is bocsánatot kérni még a létezésükért is, és jó demokrata módjára mindenhova odatartani a másik orcájukat is.
• A baloldali liberálisok az illiberalizmus ellen csak addig harcolnak, amíg az az illiberalizmus magyar illiberalizmus. Ha más nációk illiberálisai rombolnak magyar temetőket, vagy épp a magyarok kollektív bűnösségére hivatkozva próbálnak elkobozni földeket (még a 21. században is), azzal semmi problémájuk. Azt lerendezik annyival, hogy: „Mindenhol vannak szélsőségesek, nem kell ezzel annyit foglalkozni”. Sőt, rosszabb esetben „Trianon igazságosságáról” vagy (kisebbségi jogok tekintetében) az „ukránok igazságáról” kezdenek el értekezni. A környező országok magyarellenes szélsőjobboldalijai ilyenkor elégedetten csettintenek. 

Szerintem pedig pont, hogy a magyar nép az, mely egyike a történelem kevésbé szerencsés nemzeteinek, melyet fél évezreden keresztül idegen, gyarmatosító hatalmak nyomtak el, jelentős részünket megtizedelve, míg másokat a nyugat-európai gyarmattartó hatalmak által ránk kényszerített Trianoni békeszerződés taszított kisebbségi sorba. A magyarság a történelem áldozata, emiatt a magyarságnak történelmi elégtétel jár, és a magyarságot is megilleti a tolerancia és a méltányosság. Míg baloldali liberálisok azt károgják, hogy „magyarkodásból nem lesz kenyér”, szerintem pedig a magyarellenesség és az öngyarmatosító etnomazochizmus az, amiből nem lesz kenyér.

Amit a liberalizmus számomra jelent:

• első közelítésben illiberalizmus-ellenességet. Az általam közvetíteni kívánt kurzus a jelenlegi magyar kormánypárt autoriter neo-feudalizmusával szemben definiálja, és az ellenzéki térfélre pozícionálja magát, (de nem az úgymond "összellenzék" részének).
• Szabad véleményt. Úgy gondolom, az egyéni szabadságjogokba beletartozik a gondolat, a vélemény, és a szólás szabadsága is. Ezt mintha manapság a magukat „liberálisnak” vélők kezdenék elfelejteni.
• Progressziót. A progresszió számomra fejlődést, haladást jelent. Fejlődést és haladást a hatékony, korszerű, 21. századi oktatás, az élethosszig tartó tanulás és tanítás, az új technológiák, a kutatás-fejlesztés illetve ezek kiemelt állami támogatása fog hozni, továbbá a magyarság méltóságának visszaadása, és a kisebbségben élő magyarság jogainak biztosítása. 
• Sokszínűséget. Felvidék és Erdély mindig is etnikailag vegyes, sokszínű régiók voltak, egészen addig, míg a szlovák és a román sovinizmus ezt tönkre nem tette az agresszív szlovákosítással és a románosítással. Ezek fényében én kívánatosnak tartom a magyar határ menti régiók sokszínűségének visszaállítását és a kisebbségben élő magyarság asszimilációjának visszafordítását.
• Az illiberalizmus-ellenességből számomra logikusan következik a muszlim fundamentalizmussal való szembenállás. A fundamentális iszlám ugyanis egy totalitárius kizárólagosságra törő, a szólásszabadságot (akár a terror eszközével is) korlátozni szándékozó és a vallási és minden egyéb sokszínűséget lábbal tipró ideológia, melynek még csak az írmagjának sincsen helye egy igazi, szabad liberális demokráciában.
• Az illiberalizmus-ellenességből számomra logikusan következik az antikommunizmus. A kommunizmus egy autoriter, elnyomó, illiberális, a szabadságjogokat korlátozó, és százmilliók kínhalálához vezető rendszer és ideológia volt. Hab a tortán, hogy a kommunizmus egykori zászlóshajójának számító Szovjetunió számára a kommunizmus pusztán egy eszköz volt a saját homogenizáló, pánszláv nacionál-soviniszta imperializmusának burkolására. Egy igazi szabad, liberális demokráciában egyiknek sincs helye.
• Antikolonizmus. Úgy gondolom, hogy a gyarmatosítás, a gyarmati elnyomás és alárendeltség rossz dolog. Úgy gondolom, az amerikai őslakosok kiírtása például a világ egyik legtragikusabb merénylete volt a sokszínűség ellen. Ezekkel összhangban hazai viszonylatban ellenzem az egykor az osztrák-Habsburg gyarmatosítók kapcarongyaiként funkcionáló labancok és a Szovjet megszállók szálláscsinálójává lett magyar kommunisták szellemi örököseinek számító úgynevezett „balliberális” holdudvarok által képviselt nyílit öngyarmatosítást, mind pedig az álcamagyar Fideszes kormányok oroszokhoz (is) dörgölőző burkolt öngyarmatosítását.
• Az általam közvetíteni kívánt kurzus egyik legfőbb víziója a határon túli magyar önrendelkezés és területi autonómiák kiharcolása, melyet a legalkalmasabb eszköznek tartok a szomszédos országokban tomboló strukturális magyarellenesség és a kisebbségben élő magyarság ellen megnyilvánuló mikro-agressziók felszámolására. Úgy gondolom, hogy a magyar érdekeket érvényesíteni és ezt a célt elérni a legeredményesebben liberális retorikával liberális pozícióból lehet. A saját érdekeinkért nekünk kell kiállni, más sosem fog mihelyettünk. Mindig magunkért, soha mások ellen.
• Az általam közvetíteni kívánt kurzus a civil társadalomban és a kultúrában a céljaihoz szövetségeseket, nem pedig vazallusokat keres. A közösségépítő, kultúraszervező polgárokat nem riválisnak vagy ellenségnek tekinti, hanem partnerként kezeli és támogatja.

A mi progressziónk

Úgy gondolom, igazi fejlődést, az igazi progressziót a természettudományok fejlődése és kutatás-fejlesztési ágazatnak köszönhető új technológiák, új eszközök és ismeretek megjelenése jelenti. Ennek a fejlődésnek a motorja nem más, mint az emberi kreativitás és a különböző hálózatokba kapcsolt emberi tudás, mely a 21. század legfőbb erőforrását jelenti. Ennek az erőforrásnak a kiaknázását és kiaknázhatóságát pedig a korszerű és hatékony oktatás és oktatási rendszer, illetve az élethosszig tartó tanulás és tanítás képes biztosítani. Az oktatás a 21. század leghatékonyabban megtérülő, legjobb befektetése. Éhezőnek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani halat fogni – ez egy szinte már ősréginek számító agyoncsépelt közhely, mégis rendkívül hajlamos a mai ember róla megfeledkezni. Mélyen egyetértek azokkal, akik szerint a 21. század bámulatos lehetőségeket rejthet magában: az információs és technológiai forradalomnak köszönhetően a világtörténelemben először válhat úgy naggyá egy nemzet, hogy jelentősebb természeti erőforrásokkal sem kell rendelkeznie hozzá. Olyan kurzust akarok közvetíteni, mely a művelt nép, emelkedő ország eszméjét vallva támogatja az öntudatos és felelősen cselekvő állampolgárok képzését és bátorítja őket az önképzésre, önszerveződésre, az autonóm közösségekbe, civilszervezetekbe való tömörülésre, és az egymásról való gondoskodásra.

A mi nacionalizmusunk

Egy kormányzás nem a dohánybolttól és a konzultációtól lesz „nemzeti”. Nem az a kormányzás nemzeti, ami csak akkor és csak addig nemzeti, amíg az egy irányba mutat a pártérdekkel. Nem az a párt nemzeti, ami csak azokat tekinti magyarnak, aki rá szavaz. Mindez legfeljebb álcamagyar törzsi farizeuskodás. Az az igazán nemzeti, amit az egész magyarság magáénak érez. Az az igazi nacionalizmus, amitől egyszerre dobban az a bizonyos szív. Egyetértek azokkal, akik szerint az igazi nemzeti kormányzás az az, amely elveti a merjünk kicsik lenni politikáját, és felvállal nemzetközi konfliktusokat, ugyanakkor csakis össznemzeti, nem pedig pártérdekekért.

A bezárkózó, törzsi nacionalizmus nem tudja megszólítani és a magyar etnikum irányába érzékenyíteni azt a román, szerb, ukrán és szlovák társadalmat, melyeknek meggyőzése az autonómiák kivívásához nélkülözhetetlen lenne. Ha az autonómiák ügye kirekesztő-bezárkózó nyelvezettel fogalmazódik meg, az nyugaton sem talál szimpátiára, és nem tud olyan pozitív képet magáról kialakítani, amit számos nyugat-európai szeparatista mozgalom élvez. Ezek a nyugat-európai mozgalmak, - mint például a skót, ír, baszk vagy katalán, melyeket egyben követendő példának is tekintek – ezek ugyanis jelenlegi politikai helyzetünkben ugyan úgy vetik el a teljesen homogén nemzetállamiságot, ahogy azt egy független Skócia vagy Katalónia esetén tennék, ennek következtében hitelesek.

A magyar nacionalizmus viszont úgy nem lesz sem hiteles, sem eredményes, ha úgy érvel a határon túliak önrendelkezéséért, hogy közben az anyaország viszonylatában nyíltan sulykolja etnikailag homogén nemzetállamiság mindenhatóságát. Úgy gondolom, hogy az, hogy az e homogenitáskultuszt nyíltan hirdető Fidesz a határon túli magyarok igen nagy részének támogatását élvezi – annak ellenére, hogy ők maguk mindeközben a szerb és román nemzetállami önkény és homogenizáció elszenvedői -, saját pártjaik pedig a Fideszt követve kizárólag a nemzetállami szuverenitás elsődlegességét hangsúlyozó nemzetközi közösségekben keresik a helyüket, nem előmozdítója, hanem kifejezetten a gátja az eredményes magyar autonómiatörekvéseknek.

A határon túli magyarság kapcsán nem kerülhetjük meg a médiapluralizmus témáját.  A határon túli magyaroknak is joga van, és joga kell, hogy legyen a sokszínű, plurális tájékozódáshoz. Ez a joguk jelenleg sérül. Azoknak, akik nem keveset kockáztatva azon dolgoznak, hogy ezt orvosolni próbálják, nekik van talán a legnehezebb dolguk az egész kárpát-medencei médiában, hiszen sem a trianoni utódállamoktól, sem a hivatalos anyaország kormányától nem számíthatnak semmi jóra. A kurzus, amit közvetítek, kiemelt figyelmet, és kiemelt tiszteletet szentelne az olyan kezdeményezéseknek, melyek szeretnének a kultúra, az oktatás és a média segítésével hozzájárulni az elszakított és elvándorolt magyarság identitásának erősítéséhez, tájékozódási szokásaik sokszínűsítéséhez, a tudatos médiafogyasztás népszerűsítéséhez, továbbá külhoni magyar fiatalok támogatásához vagy oktatásához.

A mi civiljeink

A civil társadalom egy önszerveződő, szabad társadalom, melynek részei azok az önszerveződő közösségek, szervezetek, klubok, egyesületek melyeket szilárd kohéziós tényezők tartanak egyben, és melyeknek kohéziós erejét a közös célkitűzések, a közös érdekek, a közös értékek, a közös identitás tudata adják. Ilyen kohéziós tényező lehetne akár a nemzeti- és lokálpatrióta öntudat is. Ezek a közösségek akár közérdekű akciókban is részt vehetnek, melyek még inkább növelik a kohéziós erőt.

Az úgynevezett baloldali liberálisok magukat a civil társadalom, a gyülekezési és szólás szabadságának barátainak mondják. Amint viszont olyan civilekkel találják szemben magukat, akiknek jelentősen különböznek az érdekeik, a kultúrájuk vagy a véleményük az övékétől, azoknak nem ritkán állami kényszerintézkedésekkel és hatósági terrorral korlátoznák a véleményszabadságát és gyülekezési jogát. A baloldal számára a szolidaritás nem egyének önszerveződésén és az önszerveződés által létrejött közösségben működő reciprocitást jelenti, hanem az állami önkény kiterjesztését a társadalom felett. 

Attól mégis óva intek mindenkit, hogy a baloldali liberális ideológiákhoz és szubkultúrákhoz asszociált civil közösségek betiltását vagy a megregulázásuk szükségességét hirdesse. Ezek a szubkultúrák ugyanis pont ebből élnek: áldozati kreditekből. Valahányszor a konzervatívok felülről, hatalmi szóval próbálnak fellépni ellenük, vagy a betiltásukat követelik, azzal csak növelik a ezen szubkultúrák áldozati krediteit. Ők pedig minél több áldozati kreditet képesek bezsebelni, az a sztereopípiáikban mind őket mind pedig a társadalmat annál inkább csak megerősíti, a szubkultúrákat pedig annál inkább feltüzeli, a "falanxukat" összezáratja, a társadalom előtt őket pedig mind inkább legitimálja.

Az általam közvetített kurzus nem helyeseli magánegyetemek elüldözését vagy ellehetetlenítését, nem helyeseli civil szervezetek megbélyegzését vagy megregulázását sem az egyetemi autonómia csorbítását. Másoké rombolása helyett saját, párhuzamos civil társadalom kiépülését tartja kívánatosnak: szellemi műhelyek, civilszervezetek, egyesületek, klubok, (vagy akár saját iskolák, egyetemek) , melyek

• kohéziós erejét a közös célkitűzések, a közös érdekek, a közös értékek, a közös nemzeti- és lokálpatrióta identitás tudata adják,
• melyek szeretnének a kultúra, az oktatás és a média segítésével hozzájárulni a csonkaországi, az elszakított, és az elvándorolt magyarság identitásának erősítéséhez,
• melyek a művelt nép, emelkedő ország eszméjét vallva támogatják az öntudatos és felelősen cselekvő állampolgárok képzését,
• melyek bátorítják az állampolgárokat az önképzésre valamint az egymásról való gondoskodásra,
• adott esetben akár közérdekű akciókban is részt vesznek.

Ez a kurzus kulturálisan liberális, gazdaságilag érdemelvű, de szociálisan érzékeny, ideológiailag pedig nacionalista. Mert a valódi magyar liberális akkor is magyar, ha liberális.